A székely írás eredetéről vallott tudós nézetek többször megváltoztak az utóbbi évszázadokban.
Kézai Simon 1282 táján készült krónikájában azt írja, hogy a székelyek
„mint mondják” a blakok írását használják. Azóta sem tisztázódott,
megbízható-e Kézainak ez az adata, s hogy kik is lehettek ezek a blakok.
Amennyiben a korai keresztény (vö. blak, vlah, oláh, olasz!) vallású
magyarokról van szó (a hunoknak 3 keresztény püspökségük volt a mervi, a
heráti és a gurgáni oázisban), akkor ez a magyarázat érthetővé tenné,
hogy a klasszikus székely írás legtöbb emléke miért a templomokban
maradt fenn.
Az
1500-as években hun-szkíta írásként emlegették (a szkíták és a hunok
alatt magyarokat értve), amint arról fentebb már esett szó.
Nagy
Géza 1890-ben (még az ótürk írás megfejtése előtt) egy előadásában a
formai hasonlóságok alapján az ótürk írással vetette össze a székely
írást. Követői a formai hasonlóságokból és az egyaránt jobbról balra
haladó írásirányból arra következtettek, hogy a székely írás az ótürk
írás leszármazottja lehet. Sebestyén Gyula ugyan az 1900-as évek elején
felismerte, hogy a sorvezetés csupán a rovástechnológia folyománya, s
nem valamiféle abszolut sajátossága az írásoknak - de a felismeréseit a
finnugrista szerzők nem értékelték a súlyának megfelelően.
Az
ótürk eredeztetés elméletét a legteljesebb módon Németh Gyula fejtette
ki 1934-ben „A magyar rovásírás” c. tanulmányában. Ebből nyilvánvaló,
hogy a tétel nincs megalapozva, mert az alapvető ellenőrzéseket sem
végezte el.
Annak ellenére ez a
vélekedés maradt a „tudomány” álláspontja 1993-ig, hogy e tételt sohasem
támasztották alá hitelt érdemlően. A legtöbb, amit a nézet képviselői
elmondhattak, hogy a két írásrendszerben 16 jel formailag többé-kevésbé
hasonló, ezen belül 5 jel formailag és tartalmilag is azonos. Ilyen fokú
hasonlóság azonban sok távoli írásrendszerrel is kimutatható, de ezek
vizsgálata sohasem történt meg. Fel sem merült, hogy a hasonlóság
másképpen is magyarázható, mint a székely írásnak az ótürkből való
származtatásával. Nem tárgyalták azt a tényt, hogy más írásrendszerekben
(köztük a hettita hieroglif írásban) mintegy 20 formai és hasonló, vagy
nagyobb arányú tartalmi egyezést találunk.
Az
ótürk írásból való eredeztetés hívei (a magyar történeti hagyomány
világos állításával ellentétben, minden nyelvi bizonyíték nélkül) a
hunokat nem magyar, hanem török nyelvű népnek tartották. Ebből arra
következtettek, hogy a székely írást idegenektől kellett átvennünk.
Átadónak a török népeket tartották a legalkalmasabbnak; mert a
finnugrizmus szerint a magyarság az Urál vidékén született meg, s a
Kárpát-medencéig tartó, időben is rövid hipotetikus életútja során nem
találkozhatott másik, rovásírással rendelkező néppel.
1993-ban
jelent meg Simon Péter – Szekeres István – Varga Géza közös kötete
(Bronzkori magyar írásbeliség, Budapest, Írástörténeti Kutatóintézet).
Simon Péter – széles körű kitekintés alapján - megállapította, hogy a
székely írást nem írástörténeti érvek alapján eredeztették, hanem
alárendelték egy téves történeti prekoncepciónak. Szerinte a székely
írásjelek az ősvallás által „megszentelt” hieroglifikus fogalomjelekből
alakultak ki a Fekete-tengertől és a Kaukázustól délre, a Kr. e. II.
évezredben. Szekeres István és Varga Géza is egy-egy világmodell
jeleivel (szójelekkel) vetették össze a székely írás jeleit. Később ez
elvi jelentőségű felismerésnek bizonyult, mert a világmodellek
eredetileg a kőkori ősvallás jelképei voltak. A három kutató
együttműködésével több székely jel esetében tisztázódott a jelforma képi
tartalma és sikerült rekonstruálni az akrofónia folyamatát. Ezek
alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a székely írás betűi magyar szójelekből
alakultak ki: a székely írás a magyar nép alkotása.
A
kötet megjelenése után azok a kutatók, akik korábban az ótürk
eredeztetés hívei voltak, sorra ismerték be, hogy a székely írás eredete
tisztázatlan. Sándor Klára 1996-ban (A székely írás megíratlan
történetei, Erdélyi Múzeum) kifejezetten úgy fogalmazott, hogy a
tudomány nem ismeri a székely írást, vagy nem ismeri eléggé: „minden
alapvető kérdés tisztázatlan”.
Ez azonban csak az akadémikus „tudomány” álláspontja. A székely írás
kutatását szabotáló akadémikus "tudomány" helyett a független értelmiség
végzi a kutatást és mutatja fel az eredményeket.
Varga
Géza 1999-ben (A székely rovásírás eredete, Budapest, Írástörténeti
Kutatóintézet) kiadott kötetében a Mas d’ Azil-i jelek és az indián
jelek rokonságának, valamint a világmodellek szerepének felismerésével a
székely írás eredetét a kőkorba helyezte. „A székely írás jelformái
egy kőkorszaki világmodell felülnézeti és szembőlnézeti változataiból,
meg a világmodellt alkotó szimbólumokból alakultak ki. ... A jelkészlet
első alkalmazásai az Ararát ... tágabb környezetében rítusok tárgyi
eszközrendszerét díszíthették valamikor a jégkorszak idején. ... az
Újvilág benépesedésekor a székely írás elődjét már használták
Eurázsiában ... a székely írás az emberiség legkorábbi, ismert, fonetikus jelrendszerének közvetlen leszármazottja”.
Varga Csaba a „Jel, jel, jel avagy az ABC 30.000 éves története” c. kötetében (Fríg
Kiadó, Budapest, 2000.) a korai íráshasználat fontos - ám el nem
olvasott - bizonyítékait találja a jégkorszakból és az azt követő
időszakból. A jelszám alapján arra következtet, hogy az írást a magyar
nyelv számára dolgozhatták ki.
